Üdv újra!

Ide is saját szösszeneteim teszem. Aki akarja,  elolvassa, aki nem, ne tegye, lépjen tovább!

Ezek nem vidám szösszeneteim.

Szomorú ünnep

odakinn az ablakok, a színes fényeket  ontják

Szent karácsonyeste hangulatát, ragyogják

sivár utcákon most csend s nyugalom vár

a szerettek odabenn, mind összegyűltek  már

ajándékot titkon, mindenki, ünnepi fa alá cseni

szeretteinek,  így akar örömet szerezni

fájó érzések, most szívembe mardosnak

szomorú az ünnep, eme csodás, szent nap

e szép estén felzokog szívem, a boldogságra

hiányzol! várlak! kérlek siess hozzám, ne sokára

magam vagyok, s a szeretetre  gondolok

mit, ti szerettek, egymásnak osztotok

osztanám én is, de nincs kinek

egyikük, másikuk, már nincsenek

talán odafentről, épp rám tekintenek

akadnak, kik távol vannak most tőlem

így őket, ölelésemmel el nem érem

a világon sokak szíve, e napon elgyengül

tudom, nem vagyok én magányomban egyedül

talán ital, s étel sem kerül némelyek szájába

az sincs ki rájuk figyelmét, mosolyát adja

árván, éhesen szenderülnek ők, zord álmukba

hiába való szent karácsony csodás varázsa

mert e napon, mindenkinek össze kellene ülni

e szent napot, közösen szeretteivel ünnepelni

vidáman, s  feledve hosszú évnek, búját, baját

asztalnál együtt fogyasztani, ünnepi lakomát

majd boldogan együtt kutatni ,ékes fa alját

örömmel fellelni egymás, s saját ajándékát

kérlek Uram! rendeld ezt esztendőnként  egyszer

hisz, szentkarácsony, évente csak egyszer jő  el

így szomorú ünnepe, többé senkinek se lenne

és a világon, e napon mindenki boldog lehetne

tacskó

Búcsúzom

Kinn a hideg, zord, fagyott, zúzmarás tél

Kereslek benn, forró nyár. Hová lettél?

Mennyi szép emléket adtál s ragyogást

Szívemre telepszik a zúzmarás csillogás

Még fájón hasít emlék s benne tündéri arcmás

De lassan a jég körbezárja, megáll a tudat s a dobogás

Börtönőre lesz örök tél és a fagyhalál

A ragyogást benne nem találja soha senki más

Isten véled! Csendben, még a köszönet jár

Most búcsúzom, tőled örökre, te édes nyár

tacskó

Éji gyötrelmem

Mikor sötét éji lepel felkúszik lassan az ég tetejére

S színezi azt milliónyi csillag, aranyszínű fénye

Kisszobámba én fáradtan nyugovóra térek

Csak hányódom, keresek, gondolok, és nagyon félek

Álomba szenderülni, nehezen vagy nem is tudok

Fájó érzés gyötör, ágyamban nagyon egyedül vagyok

Hiányzik a test melege, sóhaja, és moccanása

Két kezem kutatva keres, de társát nem találja

Így telnek, múlnak a szomorú éjjelek, hónapok, évek

De én mindörökké bízom, s vágyakozva remélek

Boldogságom lenne teljes, álmom nyugodt s édes

Ha minden éjjel kedvesem, téged mellettem érezhetnélek

Csókolnálak, majd szorosan hozzád, forró ölelésedbe bújnék

Hidd, elmúlna a félelmem, és újra nagyon bátor volnék

S, majd ha eme vágyam, egyszer valóra is válnék

Boldog lesz akkor szívem, és másra többé nem is vágynék

Addig a napig szomorúak, s magányosak lesznek az éjjelek

De én epedve várom a napot, mikortól mindörökké veled fekszem, s ébredek

tacskó

Éjszakák

Két karod mától, már nem ölel át

Magányosak lesznek az éjszakák

Szomorú sóhajom zengi teli a szobát

Mellettem halkan zokog a kispárnád

Testem reszket, hideg a lepel mely befedi

Hiányzik tested tüze, mi szívem felhevítheti

Vágyom érintésed s lényed óvó oltalmát

Mi széppé varázsol veled, minden éjszakát

Majd álmaimban, csak te rád gondolok

Idézgetek múltbéli csodás pillanatot

Sírva, magamhoz ölelem zokogó párnád

S vele együtt kiáltunk!

Szeretünk! Hol vagy? Gyere, bújj hozzánk!

tacskó

?????

Elmém tébolyult, lelkem sivár, s halott.

Szívem szakadt, létem, lett kiszáradt patak.

Ígérted!  A bajban Te velem maradnál.

De most utamon könnyen magamra hagytál.

Mit érnek így, sokszor zengett szavaid?

„Szeretlek, hiányzol, szívem csak a tiéd"

Tudod, tetteink adják szavaink igaz ízét.

Csak csodás bájod erejét mérted le rajtam?

Én, pedig mint, éhező a falatra, ráharaptam!

Biz, Én hittem, s ittam minden egyes szavad.

Mint szomjazó vándor, eső cseppjeit az ég alatt.

Örök átkaim, szenvedő rabja lett volna.

Ki téged, előttem, e-tettel vádolt volna.

Most utamon, egyedül, csalódottan járok.

Kimondott szavaid mögött ürességet látok.

Mi arannyal festett emlék volt a múltban.

Gyász leplet visel, örökké, ha egy is felvillan.

Hisz, ha igaz lett volna kimondott szavad.

Sérelmeid, mint nyári folyó mind elapad.

Nem engednél szenvedni, egyedül a bajban.

Mert az igaz társ, kitart, és nem csak a jóban.

Én is ígértem tettem, egyszer, effélét neked.

S volt idő, mikor Én beváltottam szavam, érted.

De kívánom, légy nagyon boldog e-világon.

Én pedig utamat, tovább, egyedül, de bejárom.

tacskó

?????

Én adtam a szerelmem s vele életem

Te csak sétáltál egyet a tört szívemen

Mit jelent neked az együtt, s a szerelem?

Számodra, pusztán, játék az érzelem

Eltiportad énem, szívem, s vele lelkem

Igazolva gyanú szavam, sose kellettem

Akkor minek ajkadra, a remény édes szava?

Téged akarlak örökké! Te vagy a férfi, a csoda

Fáj a szívnek az őszinte szó, s keserű is

De nem fájóbb annál, mint ami hamis

Emberi beszéd helyett, inkább kidobtál

Igaz szóval, valóságot, azóta se adtál

Szívem akkor éjjel, örökre megszakadt

Szememből a patakzó könny, sokára apadt

Azóta, testem kín, lelkem, halál rágja

Lényemnek, se nappala, se éjszakája

Bár kitéphetném magamból, sajgó szívem!

Más világra küldhetném át, beteg lelkem

Elmém, lenne azonnal tiszta, mint a hó

Ne lenne benne emlék, mi ennyire fájó

Feledni, Én akarok, de nem tudok

Az idő gyógyírt, erre még, nem hozott

Így keserűn várom, hogy virradjon a nap

Ahogyan Te, úgy Én is, feledni tudjalak

A boldogság minden kincse, legyen a tiéd

Járd az utat, életed legyen csodás, és szép

Talán egyszer eszedbe jut majd, egy emlék

Valaki egyszer szívből szeretett, de dobtad rég

tacskó

Fájó szerelem

Fáj, hogy ily gyorsan s keményen döntöttél

De legjobban mi ég, nem is küzdöttél

Írott válaszod végére már csak barátom lettél

Mond szerelem! Ennyi a nagyságod?

Hisz pillanat alatt elégtél.

Esetleg ha küzdesz, és szavam hallván ítélnél

Biz pár rosszul írott sorom, több az ígéretemnél?

Nos, sajnálom, de nekem küzdeni így nincs jogom

Az ítéletedet fájdalommal de el kell fogadnom

Gondolataimban magányosan most el-eljátszom

Hol is volt a nagy szerelem? Vagy csak én nem látom?

Mert ha valós voltál s izzón, égve léteztél

Küzdelem nélkül, ily könnyen miért engedtél?

tacskó

Istenem

Mint láva, mely hömpölyög a hegyoldalon

Úgy lepte el testemet az izzó fájdalom

Mi útjába került, letemetett s porrá égetett

Szívemet, s benne élő szép emlékeimet

Lelkemet, mely vezette eddig lényemet

Nem maradt más, csak füst, és siralom

Itt-ott némi hamu s felszálló korom

Kiégett testem, mit sem ér már

Bolyongva, céltalan, ide-oda jár

Kérlek Istenem!  Tekints le most rám!

Szánd meg, mi kevés maradt belőlem

Ne hagyd vergődni, tovább kiégett testem

Te látod, elégett benne szívem s lelkem

Kérlek, most villámmal sújtsd porrá testem

Vagy küld a halált, aki tovább vezet engem

tacskó

?????

Mi tegnap izzón lángolt, s lobogott

Mára parazsa kialudt, fénye elaludt

Olyan lett, szerelmes, izzó, szívem

Mint mélybe zuhant viadukt

Mi eddig töretlen tartotta, most leomlott

Alig fellelni belőle észlelhető nyomot

Eme izzást s fényt, egy tündér hozta

Szívembe apránként, csak rakta, s rakta

S mi maradt e gyönyörű csodából?

Csak szép emlékek s édes illat egy ruhából

De erős kötelék mely feszült két szív között

Mi végett találta meg a sötét sírgödröt?

Csalfa, gonosz, sosem volt két ölelő karom

Miért örökös-e sorsom? Irgalom!

Talán átkozott hangtalan szavak?

Melyek sérelmes tévútra futnak.

Vagy a szerelem tüze nem volt elég?

E végett a sors, büntetésként rendelte így.

Szívem megannyi széttört darabja

A sötét, hideg, s mély halálgödör rabja.

De érdemli! Így maradjon halálig szolga!

Más szívét soha ne hódítsa, tapossa porba.

Nem érdemli meg a csoda gyümölcsét

Erre bizonyság a számtalan próba

Tiszta szerető szíveket taszított fájdalomba

Magányt érdemel, hisz hibázik örökké s újra

Most hét lakat záruljon minden törött darabra

Összerakni újra e szívet soha senki ne tudja

Számára a boldogság, mint juss, többé ne járja

Bolyongjanak darabjai, magányosan, ebbe a világba

tacskó

Nem érdemeltem volna?

Szívem vérzik, ezernyi darabra törted újra

Elpattant benne örökre a szerelem húrja

Lelkem, elmém, a fájdalom, halálra gyötri

Miért kaptam alázást, közönyt, nem érti

Bűnöm ellened, ilyen hatalmas, mond, mi volna?

Örökké vágytalak, szerettelek, tetteim, szívem, igazolja

Mert ha fájt is, némi zörrenés, bántani téged, nem tettem

Igaz, magam, önmagamba, mélyen berekesztettem

S miért lett lényem utad hatalmas akadálya?

Úgy indultunk, utainknak, legyen összeolvadása

De ezt valami, egy pillanat alatt szétvágta

Te, szóval alázva s közönnyel tiportál, halálra

Elmém soha fel nem foghatja, ami történt

Érzem, új szerelem, a múltból, állt közénk

De mit tettél, főleg hogyan, örökre fáj és éget

Ilyen álázást, gyötrés, Én nem érdemeltem meg!

Épp készülve, közös, boldog emlékre s ünnepemre

Inkább dobtál engem, nehogy dolgod legyen vele

Vádoltál, szembe, minden létező, fájó rosszal

Illethettél volna, valódi, s nem hazug okkal!

Még egyszer szembe leülve, szépen beszélve

Múló szerelmünket így a barátság zárta volna le

Szomorú arccal, ajakra adni, baráti ajándék csókot

Szép maradhasson, élten át, mi köztünk fonódott

Kéz a kézben, még egyszer kikísérni az úton

Majd végső csókot csókolni, a pályaudvaron

Könnyes szemekkel, a távolodást fájón nézve

Karunkat, reménnyel teli viszontlátásra emelve

Én, Téged csak így engedtelek volna messzi útra

Igazolva, szerettelek, vége van, talán lesz még újra

Így boldogsággal teli lenne, az újra találkozás napja

Vélem, ezt a tiszta búcsút megérdemeltem volna!

tacskó

Ó Istenem

Adj nekem erőt, Kérlek Ó Istenem

Vagy ragadd el, hitvány életem

Hiába adtad e dobogó húst idebe

Kóbor kutyának se érdemes étkibe

Talán dögkeselyű prédának megfelel

Ennyi bánatért mást nem is érdemel

Vagy vidd el szívem, a messzi, zordon délre

S vesd örökre a jéghegy feneketlen méhébe

Miért van az, hogy minduntalan én hibázok?

Anyát, testvért, kedvest, miattam csak szenvedni látok

Miért adsz szerető társat, ha csak örökké bántok?

Vidd már életem! Akkor többé, senkinek sem ártok

De ha nem teszed, lényem kiérdemelt sorsát

Akkor vedd, s töröld ki végleg minden tudtát

Így boldogságnak vágyát, már soha nem birtokolja

Nem fáj neki többé.  Ő csak szép élteket rombolta

Vagy adj nekem végtelen erőt, Ó Istenem

Tengernyi bűnöm, némán levezekelhessem

Ezen túl én, csak jót tudjak másoknak tenni

Jutalmam legyen bánat, magány, de más semmi

tacskó

?????

Táncot járt életemben, a fény, s a boldogság

Mily szép is volt, Ő, s körülötte a ragyogás

E csoda elérte, a szememen át, a szívem kapuját

S szélesre tárta fel, mögötte, minden bezárt ajtaját

Elmém itta, minden mézzel ízesített, selymes szavát

Szívem elhullajtotta végleg, minden ajtó lakatát

Újra szárnyra kelt bennem, a remény s a szeretet

Ismét fellegekbe emelte a csoda, lelkemet, hitemet

Szívem lágyan súgta, engedd! Átlépni küszöbödet

Ő szívből szeret, s nem töri össze sosem a szívedet

Mert aki szívből, tisztán szeret, effélét, nem tehet

Még tetézve szóban, őszinteségre, ígéretet is tett

De nem volt Ő igaz, csak egy rövid álmodás

Mára, nem maradt más, csak bánat s csalódás

Csalfa lett a fény. S hamis a szó. Igaz szeretet.

Így ölte meg örökre, szívemet, lelkemet, hitemet

tacskó

Végső üzenet

Némán gubbasztok, mint holt fölött édes párja

Szívemet, a halál ölelése, végleg karjaiba zárja

Majd zokogok, mert ajkam szava, szólni, nem bír már

Szívemből a szavakat, remegő kezemmel írom már

Neked játék volt lényem, nekem végzetem a tiéd

Neked hamis, az örökké együtt szó, nekem maga a lét

Neked nyűg, irántad a vágyam, nekem maga a hév

Neked boldogság lett, nekem gyötrelem, az alázó vég

Szemembe mondád, lényem, utadon, akadály és terhes!

Te szívből szerettél, csak szavaid, érteni, nekem nehézkes

Most örökre elmegyek. Mert alázó óhajod, Te szabad lehess!

Kérdem? Mély alvásból, villámként, csak másfél évre, ébredsz?

De légy boldog, és rajtam, egy életen át, továbbra is nevess

Büszke! Összeragasztottál egy tört szívet, hogy újra, alázva, porba vess

De, utad végén majd, vár tőlem egy csókkal pecsételt, igaz üzenet

Volt valaki, kit sírba dobtál. Pedig, Ő valóban, szívéből szeretett

tacskó

Oldal: Faragványaim2
MCSM-Életvilág - © 2008 - 2025 - mcsm.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat